Mindenki szeretne ebben a hideg télben valami kellemesebb helyre utazni, ahol meleg van, pálmafák, és a tenger hűs habjaiban bármikor meg tud mártózni. Nyilvánvalóan, nyáron ennek pont az ellenkezőjére vágyunk, a 40 fokos hőségből egy svédországi fenyőerdőbe, túrázni. A köztes tavaszi, illetve szép őszi időben pedig meglátogatni Toscanát, esetleg a francia riviérát.

Ez persze, nem kevés pénzbe és időbe kerül. Nem sok ember képes rá. Mi sem. Akkor csempésszük be a megfelelő országok, nemzetek ízeit, ételeit, italait a konyhába, és egy estére éljük át virtuálisan az utazásokat. Tehát elkezdtünk egy nemzetek konyhája eseménysorozatot, melynek első állomása Mexikó volt.

Az esti menü, aminek a készítését a későbbiekben részletesen leírom (a buktatókkal együtt):

Előétel: tortilla chips, salsa szósszal

Leves: Mexikói leves gazdagon

Főétel: Marha steakes buritto

Italok: Tequila Silver és Corona

Az előételről sok szót nem ejtenék, mert nem én csináltam, hanem készen kaptuk, de a salsa nem gyári volt, hanem az Iguanaban készítették. A chips mellé jutott egy csípős és egy nem csípős. A csípős dolgokkal nekem mindig a következő a problémám; a csípősség mértéke nagyon egyénfüggő. Míg, ha csinálok egy akármilyen ételt, akkor az ízlésemnek megfelelően sózom, arra figyelve, hogy ne legyen túl sós, mert utánsózni mindig lehet. És lássuk be az emberek 99%-nak nagyon kis intervallumban mozog a sós íz megfelelősége. A csípősség viszont iszonyat tág határok közt van. Mindenki ismer olyat, aki egy pici cayenne borsot is megérez az ételben, és már túl csípős neki, és mindenki hallott olyan emberről, aki sajtkrémlevesbe is tesz chiliszószt. Én magamat a középmezőnybe sorolom. Vannak ételek, amiben szükséges az a kis csípősség érzése, és vannak, amiben semmi keresnivalója a csipős dolgoknak. A hazai éttermi kínálatot ismerve, ami csípősnek van kiírva, az általában csak annyira csípős, hogy a skála alján álló emberek ízlésének is megfeleljen. Persze vannak olyan indiai konyhák, amelyeket ezek az emberek messze elkerülnek, mert az ízlésüknek az már túl sok. A másik nagy problémám a csípős fűszerekkel, hogy, persze, lehet utólag is chilit rakni az ételbe, de az véleményem szerint sosem lesz olyan, mintha az a fűszer belefőtt volna. Ugyanis a chiliket nem csak a kapszaicin tartalmuk miatt tesszük az ételbe, hanem a ízük miatt. Az igazi jó chilinek van különleges íze, aromája (van aminek gyümölcsös, van aminek csokis például), amit a kapszaicin által a nyelven és szájüregben okozó vérbőség még jobban kiemel az étel más ízei mellett. Persze nem az olyan mértékű chili esetén, ami konkrétan lebénítja az ízlelőbimbókat. Bár, mint az elején említettem, ez erősen egyénfüggő.

Na de visszatérve az előételre. A salsa ízre nagyon finom volt, bár szerintem egy picit az állaga lehetett volna jobb is. Azzal nincs probléma, hogy a paradicsom, illetve a hagyma darabos, viszont a szósz része egy kissé híg volt. A chipset belemártva kevés szósz maradt rajta.

A levesről:

Olyan receptet kerestem, ami híven tükrözi a mexikói ízvilágot, de nem a kukoricát helyezi előtérbe, hiszen az előételben is kukoricachips van, illetve a főétel burittoja is lehet kukoricás. Ezt az ételleírást a Streetkitchen oldalán találtam meg, és bár ebben is szerepet játszik a tortilla, mint keményítő, korántsem akkora mennyiségben, mint más levesekben. Természetesen nem lett ugyanaz az étel ami ott szerepel, de ez nálam nem ritka.

Először is néhány paradicsomot és chilit egyben forró serpenyőben pirítsunk le. A chiliknél jalapenot ajánlanak, de szerintem ízlés kérdése. A bátrabbak akár próbálkozhatnak habaneroval, vagy akár valami még nagyobb SHU tartalmú paprikával is. Azt nem javaslom, hogy a nyers chilit kóstolgassuk, némelyik igazából embert próbáló feladat, és könnyen percekre, vagy negyedórákra kivonhatjuk magunkat a forgalomból. Próbáljuk minden felületét megsütni, míg illata és színe nem lesz.  A chilikből kihűlés után távolítsuk el a szárrészt és a magokat. Ehhez javasolt gumikesztyű használata, mert egy erősebb chili kimagozása után nem kellemes mondjuk megdörgölni a szemet, és erről elfeledkezhetünk a főzés közben, aztán a hideg vizes öblögetés során könnyen odaéghet bármi. Ezek után, mindkettőt aprítsuk fel, turmixgépben vagy aprítógépben, mennyiségtől függően. Én botmixerrel próbálkoztam, de az egész paradicsomokkal meggyűlt a bajom: a botmixer elég nehezen tudja feldarabolni, és a paradicsom héja nagyobb darabokban maradhat.

Ezek után pici olajban felteszünk apróra vágott hagymát és fokhagymát dinsztelni, majd hozzákeverjük a leturmixolt chili-paradicsom keveréket. Közben csirke alaplevet feltesszük melegedni. Mivel főtt csirkemell kockát rakunk bele, és nekem csak nyers csirkemellem állt rendelkezésre, ezért az alaplében megfőztem a csirkemellet, nem teljesen, csak hogy szépen kifehéredjen. Ha a paradicsom-chili mix kezd szépen besűrűsödni, hozzáöntjük az alaplevet, és beletesszük a csirkemellet is, továbbá a vékonyra vágott tortilla szeleteket. Lehet apróbb darabokat is tenni bele, ezek szépen szétáznak, és besűrítik a levest. Kóstoljuk, sózzuk. Ilyenkor javaslom ezt a műveletet, hiszen az alaplé is lehet sós. Lassú tűzön főzzük tovább, és teszünk bele friss koriandert apróra vágva, illetve kakukkfüvet. Ne spóroljunk a  korianderrel, szerintem ez nagyon jó ízhatást ad hozzá. Közben a nagyobb tortillaszeleteket kihalásszuk, és serpenyőben aranybarnára sütjük.

A kész levest a sült tortilladarabokkal, szeletelt avokádóval és queso fresco sajttal, illetve ennek hiányában ricottával tálaljuk, majd lime levet csavarunk bele.

Nem írtam mennyiségeket, és nem is nagyon fogok, mert az alapanyagoktól sok minden függ. Én kb. 500g paradicsomot, egy fél jalapenot, kb. 2 liter alaplevet, és fél kiló csirkemellet tettem bele. Talán egy picit több paradicsompüré mehetett volna hozzá, és egy picit több chili, de így a fiatalabbak és az érzékenyebbek is fogyaszthatták, a többiek pedig pirított habanero darabokkal, illetve különböző chiliszószokkal tuningolták meg.

A következő részben a főételről fogok írni.